Kutyamesék: heti képes beszámolók a Tappancstanya mindennapjairól és kutyás történéseiről.
A heti beszámolómat ezúttal bevezető nélkül szeretném bemutatni. Ez a blog talán önmagában egy nagy témakör bevezetője, amelyben egyedi eseteket mutatunk be. Ha a témának címet adnék, akkor talán az lenne, hogy miért fontos a korai szocialiáció.
Tudom, hogy már sokszor a blogomban téma a felelősség, de bármennyire is írok róla minden évben többször, valahogy itt a menhelyen különösen lecsapódik, hogy az emberek mennyire felelőtlenek.
Pár hete hallottam, hogy lesz az egyik csatornán egy riport, ami arról szól, hogy miért vállalnak olyan sokan kutyát, és egyre kevesebben gyereket. Érdekesnek találtam a témát, így megnéztem, bár nekem óriási csalódás volt a műsor. Mondanom sem kell, hogy a közösség médiában persze egymásnak is ugrottak az emberek. Véleményem szerint egyébként másra nem is volt jó az egész.
Tekintve, hogy elég eseménydús hetet zártunk, így inkább az események bemutatására fókuszálok, és eltekintek a bevezetőtől. Megint sok olyan téma van, ami alkalmas volna arra, hogy bevezető lehessen. De nincs új a nap alatt, a történetek ismétlődnek, csak a szereplők változnak.
Felesleges szaporulatok kerülnek utcára, mert nem hajlandóak az emberek ivartalanítani. Chip nélküli kutyák kerülnek a gondozásunkba az utcáról. Sokan gazdásak, mások gazdátlanok, de a tulajdonos ritkán kerül elő. Idős emberek fiatal kutyát választanak maguknak, aminek fájdalmas elválás a vége.
Bár az állatvédelem és a politika nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, azért a politikai döntések nagyban befolyásolják az állatvédelmet. Az Ukrán háború egyik sajnálatos hozadéka, hogy elmaradtak a vakcinások a szomszédainknál. Ez pedig magával vonzotta a veszettség egyre gyakoribb megjelenését.
Ez alkalommal nem fogom kihagyni a blog bevezetőjét, csak épp nem ide, hanem a mondandóm végére kerül. Ha úgy tetszik, nem akarnám már rögtön lelőni a "poént", nem mintha bármi is nevetésre adna okot a leírtakból. A legnagyobb probléma még most is az, hogy nem értik az emberek, hogy mint állattartónak nem csak jogaik, hanem kötelességeik is vannak.
Ez alkalommal nem szeretnék hosszabb bevezetőt írni. Mondhatnám, hogy elfogytak a szavak. Csak sajnos volna miről írni, de a lényegen már nem változtat. Az emberek egyre bátrabban szinte mindent meg mernek tenni azokkal az élőlényekkel, akiket egykoron vállaltak. És hiába bűntetendő cselekmény az állatkínzás, állatelhagyás, az emberek nem félnek. Bár véleményem szerint ezek olyan dolgok, aminek létjogosultsága sem szabadna lennie, hiszen minden jóérzésű, normális embernek rendelkeznie kellene azzal a képességgel, hogy felfogja mi a rossz viselkedés
Amikor a naptárra nézek, akkor kissé mindig elcsodálkozom, hogy az új évet hétfővel kezdjük, mintha valóban egy új kezdet leetőségét rejtené magában. Bárcsak így volna!
De aztán, sajnos nincs új a nap alatt, most is ugyanúgy kezdődik az év eleje, ahogy szokott: a sok figyelemfelhívás ellenére sok kutya útnak indult a szilveszteri téboly miatt.
Ügy döntöttem, hogy az év utolsó blogját evezető nélkül írom meg. Beszélek egy kicsit erről az évről, illetve szót ejtek a hét aktuális eseményeiről. Természetesen középpontban továbbra is a felelőtlen állattartás lesz.
Elöljáróban az év vége másik aktuális témájáról, a tűzijatékról szerettem volna írni, és arról, hogy miként védjük meg kedvenceinket-bár a csapból is ez folyik, mégis szükség van rá.
A mondandómat azonban nem eresztem bő lére, mert sajnos a héten olyan dolgok történtek ismét, ami mellett egyszerűen nem mehetünk el szó nélkül. Ezekről az eseményekről a blogom aktuális részében fogok szót ejteni, most inkább a tűzijátékról írnék röviden, tömören.
Akkor most is, mint minden évben, megírom azt a blogot, amit azok az emberek olvasnak, akiknek nem szól, azok helyett, akiknek szól...
Nagyon sok kisgyermekes családnál szinte egész évben újra és újra felmerülő téma az élő állat. A gyerekek többségének minden vágya egy kisállat, amit előbb vagy utóbb ki is harcolnak maguknak madár, degu, kisegér, tengerimalac formájában.
Hamarosan eljutunk az év utolsó blogjához úgy, hogy nem is annyira régen még azt mondogattuk, hogy új év, új lehetőségek. Ebben az évben sem történt csoda, Dunát lehetne rekeszteni a sok felelőtlen állattartóval. Bár szerintem szépen lassan javul az állatokhoz való hozzáállás, sajnos ki kell egészítenem egy apró mondattal. A nagyvárosokban sokat javult az emberek hozzáállása. Az ott élők valahogy érzékenyebbek, segítőkszebben reagálnak a kóbor kutyákra. Sok esetben még a segítségüket is felajánlják, hogy a kutyus menhelyre tudjon kerülni.
Bevezető helyett most is inkább a menhelyi hétköznapokra összpontosítanék, mert leginkább ezek a hétköznapok uralják az életünket, a mindennapjainkat.
Ilyenkor télen mindig kicsit nehezebb. A csapokat téliesíteni kell. Reggel korán azonnal itatunk, pici meleg vizet öntünk a tálakba, hogy oldódjon a jég, ha esetleg befagy. A víz cseréig csak takarításkor jutnak el a dolgozók, de addig még sok a teendő: épületekben begyújtani, a kutyákat kiengedi a napi futtatáshoz, ellenőrizni, hogy mindenki jól van-e. A reggeli gyógyszerek kiosztása után az időseket, kölyköket, vékony kutyákat etetjük. Ezután indulhat csak a nap.
Az elmúlt hetekben többször előfordul, hogy nem emeltem ki egyetlen történetet sem, hanem kronológiai sorrendben írtam a blogot, és mutattam be a kutya sorsokat. Ez legtöbbször azért van, mert nem tudok egyetlen történetet kiemelni a többi közül. Ez a hét aznban más volt, összeroppantam.
Sok olyan kutya él a menhelyen, aki hibátlan jellemmel rendelkezik: jól kijön más kutyákkal, szereti a gyerekeket, bújós, kedves, nyugodt, valahogy mégsem talál gazdira. Így volt ezzel Skála is, aki április óta várja nálunk az igazit, de eddig még csak érdeklődő sem volt rá, pedig kivételesen kedves kutya, a nyílt napon is többször benn volt a kutyasimogatóban.
Örök talány, hogy miért ragadt így be a menhelyre, de nem is annyira régen egy "kedves" látogató megfejtette, hogy Skála miért nem talált még gazdira.
Most éppen nagyon rossz lelkiállapotban fogok neki a blogomat készíteni. A 15 éves ttársam, Csibi, akit még 2 éves korában fogadtam örökbe a menhelyről, gyengélkedik. A gyógyulási esélyei jelenleg bizonytalanok, de ami biztos, hogy az utolsókig számíthat ránk.
Most éppen nagyon rossz lelkiállapotban fogok neki a blogomat készíteni. A 15 éves ttársam, Csibi, akit még 2 éves korában fogadtam örökbe a menhelyről, gyengélkedik. A gyógyulási esélyei jelenleg bizonytalanok, de ami biztos, hogy az utolsókig számíthat ránk.
Ez a hét ismét egy olyan hét volt, ami nem tette lehetővé a bevezető írását. Nem azért, mert nem volt miről írni, sokkal inkább azért, mert képtelen voltam egyetlen történetet kiemelni.
Nem tudom, hogy mi a szomorúbb. Egy idős menhelyi kutya távozása a földi létből, akinek sohasem adatott meg a család érzése? Vagy egy frissen beérkező kutya lelki traumája, akit elhagy a gazdája? Talán ezekre a kérdésekre nincsenek is válaszok.
Menhelyi munkánk során már sajnos volt alkalmunk olyan emberekkel beszélni, találkozni, akiket legszívesebben elkerülnénk. Arroganciájukkal, stílusukkal azt sugallják, hogy ők mindenki más felett állnak, még akkor is, ha a törvényt nem tartják be.
