Kutyás blog

Ilyekor nyáron, az iskolaszünetben mindig előbukkanó téma a menhelyi önkénteskedés.

Sajnos nagyon sok jelentkezőből nem lesz állandó önkéntes, mert a menhely messze van, vagy leginkább délután érnének rá a fiatalok, itt pedig azért déluzán kettőig a sétáltatás, napi teendők zöme lezajlik.

A menhelyi önkénteskedést két részre bonthatjuk: a kétségkívül legnépszerűbb program a kutyasétáltatás, ami általában hétvégente zajlik. A sétáltatós önkéntesek törzse régi, rutinos önkéntes, de limitált számban mindig érkeznek új tagok. 

A blogomban most egy félig váratlanul elveszített kutyus, Kuplung történetét mutatom be. Mivel amikor tehetem, akkor tartom a kronológiai sorrendet, így Kuplungtól búcsút a blogom végén veszek.

Bizonyára a legtöbben fel tudnak sorolni néhány olyan kutyafajtát, amik ilyen-olyan okok miatt közelebb állnak a szìvükhöz. Sokszor még olyat is, ami sokkal kevésbé

Ezek általában személyes tapasztalaton alapulnak. Volt már ilyen fajta kutya a családban, vagy egyszerűen csak valahol láttuk, és valamiért magával ragadott.

Egy pár hónapos kutyakölyök kapcsán méláztam el-ismét-hogy mennyire törékenyek is a kapcsolataink. Egymással, és minden élőlénnyel szemben.

Ezt a kölyköt egy benzinkúton találták, és gazdit kerestek neki, majd a lelkes gazdi másnap visszavitte a megtalálónak, így aztán Mandula bekerült a menhelyre.

Ma az emberek többsége már úgy él, hogy felkel, és kitalálja, hogy valamire szüksége van, amire nincs is szüksége. Aztán pár napon belül megszerzi, még akkor is ha a világ másik pontján van. 

Ha esetleg várni kell valamire, annál jobban hajtja, hogy megszerezhesse. És amikor végre megvan, akkor 2 napig örül, majd bedobja a szekrény mélyére.

Sajnos ez nem csak tárgyakkal van így, hanem élőlényekkel. Az emberek őket is tárgyiasítják. 

Elég csak a Covid idejére gondolni, amikor az üzletek bezártak, vagy amikor a hime office fogalma általánossá vált.

Talán egy picit jobban vissza tudom adni az érzést, a körülményeket, a mérhetetlen fajdalmat, ha hűen követem az időrendi sorrendet. Így most a blogom fő témája, Harcos, és az ő élete pont ott és akkor kapott helyet, amikor kell. Ez a blog egy emlék egy olyan kutyának, aki oszlopos tagja volt a mi kis családunknak.

Azzal már sokszor kellett szembesülnünk, hogy az emberek egy része teljesen érdektelen a saját állata iránt. Ha nem így volna, akkor talán nem várna ennyire sok-egyébként gazdás- kutya a bejutásra.

Sokszor kénytelenek vagyunk azt is elfogadni, hogy mikor telefonálunk a gazdának, hogy hozhatja a kutyát, addigra "megoldódik" a kutya sorsa.

Nem szeretnénk tudni hogyan, ugyanis képtelenség olyan ütemben befogadni a kutyákat, amilyen tempóban az emberek szabadulnának tőlük.
Azoktól az állatoktól szabadulnak, akikért talán még nem is oly régen vállaltak felelősséget.

Minden nyáron van egy blogom, ami arról szól, hogy mire érdemes figyelni a nagy hőségben. Ez most is így lesz, holott a csapból is ez folyik. Sajnos azonban az a tapasztalat, hogy az emberek egy része mintha elfelejtené ezeket a dolgokat, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyná. Mintha vele ez nem történhetne meg. 
Ezek a praktikák elsősorban kerti kutyusok számára opciók, hiszen ők sokkal inkább ki vannak téve az időjárás szeszélyeinek.

Ezúttal a bevezetőt kihagyva, a nap eseményeira fókuszálva írom meg a blogom. Most is több olyan téma volt, ami önmagában megállná a helyét bevezetőként. Sajnos a bőség zavara miatt olykor nem lehet  egyetlen témát kiemelni. Így volt ez most is...

Aki nyomon követi a működésünket, az tudja, hogy gazdától, és utcáról egyaránt mentünk kutyákat. Az utcáról ivarosan kerülnek ide a kutyák, és sajnos az esetek legnagyobb százalékában gazdáktól is ivarosan jutnak be a kutyák. 
Persze gondolhatjuk, hogy aki ivartalanításra költ, az valóban gondját viseli a kutyának. 

Több hónappal korábban érkezett a menhelyre egy akita jellegű, igen aktív és jókedvű kutya, Merlin. Kissé ödémás feje, és iszonyú bűzt árasztó teste árulkodott róla, hogy itt valami nincs rendben. Tápén kóborolt, chipet nem találtak benne, csak egy nyakörve volt, ami belenőtt a nyakába, ezzel iszonyú fájdalmat okozva neki.

Ő mégis aktív, vidám kutya volt. A gennyes sebet, a nyakba nőtt nyakörvet kioperálták. Nagyon szépen, gyorsan gyógyult, ma már csak rossz emlék mindez a számára.

Évek óta hétről hétre írom a blogot, melynek bevezetőjét egy-egy érdekes történet bemutatása, vagy az állatvédelemmel kapcsolatos témák boncolgatása. Szinte nincs is olyan téma amit nem érintettem. Sőt! Rendszeresen előfordulnak visszatérő témák.

Ilyen a mostanában oly sokat emlegetett kombinált oltás, vagy annak hiánya, illetve hiányának következményei.

Pár hónappal korábban egy csendes poszt volt a közösségi oldalon egy kutyás csoportban Kuplungról, akinek új gazdit kerestek.
Kuplung szegedi kutya, akinek elhunyt a gazdája. Tíz év körüli fekete németjuhász keverék, akinek ráadásul a külleme sem volt épp tetszetős. Pár fotó keringett róla, azon egyértelműen látszott, hogy csúnya bőrbetegsége van.

Néhány hete egy martfűi labradortól volt hangos ugyanez az oldal, meg persze, ahogy már korábbi blogomban írtam, mi is kaptunk hideget-meleget, mert Martfűről már nem volt kapacitásunk egy gazdás kutyát befogadni.

A heti blogom azon kutyusokról szól, akik a menhely egy picit elszeparált részén élnek. Nem azért, mert büntetni szeretnénk őket, hanem azért, mert nekik alapvetően teljesen más igényeik vannak, mint a menhelyen élő többi kutyusnak.

A minap egy nagyon megosztó posztot olvastam egy nagyon megosztó személyiségtől a kutya szaporítás, illetve nem szaporítás témakörben.

Ez igazi darázsfészek az állatvédelemben, ahogy az is, hogy egy vemhes szukát etikus, vagy nem etikus ivartalanítani.
Mindkettő parázs vitákat, örök haragokat szült már olyan emberek között, akik azt gondolnánk, hogy egy oldalon állnak. 
Nem tudom, hogy az itthoni állatvédelemnek hány oldala van, de nem egy, az biztos.

A mai bevezetőmet egy előzménnyel, és egy nekünk küldött levéllel kezdeném.

A közösségi oldalon egy helyi kutyás csoportban kering egy poszt egy martfűi kutyusról, akinek jószándékú emberek új gazdit szeretnének keresni. A kutya állítólag megharapta a gazdáját, és állítólag ez azért történt, mert a gazda bántalmazta őt. A gazda most elkezdett félni a kutyától, és azzal fenyegetőzik, hogy el fogja őt altattatni.

Sokak számára talán nem jelent új információt, hogy az itthoni gyepmesteri telepekre bekerülő kutyák nem mindegyike olyan szerencsés, hogy gazdira találjon. Bizonyos idő letelte után a legrégebbi kutyus altatható, abban az esetben, ha a helyére egy másik kutyának szüksége volna.
Sok kutya leli így értelmetlen halálát az emberi felelőtlenség miatt. Ez nem a gyepmesteri telep, és nem az ott dolgozó hibája!

A menhelyeken ezzel szemben a bekerülő kutyus akár egy életet leélhet biztonságban, nem ketyeg az óra a feje felett. 

Ezúttal ismét menhelyi zárszót írtam a bevezető helyett, a heti aktuális problémáinkról, amik sajnos hétről hétre ismétlődnek. Tapasztalat, hogy pont azok az emberek olvassák a blogot, akik maguk is felelős kutyatartók, de ha néhány ember esetleg kíváncsiságból elolvassa, és elgondolkodik, akkor már megérte...
 
Hétfő

Sokszor nagyon megterhel minket a munka mentálisan. És most vonatkoztassunk el azoktól a jobb sorsra érdemes kutyáktól, és a sok borzalomtól, amivel nap mint nap szembesülünk. 
A feldolgozhatatlan veszteségek, a beteg, vagy sérült kutyák látványa már eleve embert próbáló feladat, de van egy másik része a munkánknak, ami szintén nagyon nehéz: ez az emberi kommunikáció.

Minden héten történik valami ami miatt egy kicsit felkavarodnak az érzéseink, ami miatt gondolkodóba esünk. 

Most éppen egy alom igen rossz állapotú kiskutya miatt törhettük a fejünket, akiket szerdán váratlanul, záróra körül hoztak.

A fotók nem adják vissza a valóságot, hogy picike testük mennyire elgyötört és sérülékeny, de mi azért ezt nagyon jól látjuk. A fényképek csak nagyon ritkán mutatják jól a valóságot és a gyötrelmet. Mert abból ezeknek a kicsiknak sokkal több jutott, mint élelemből.